Keresés
  • korn.anita

NAGYSZÜLEINK HÁZA

fotók: Korn Beatrix

szöveg: Korn Anita


Hónapok óta halogatom, hogy leírjam ezeket a sorokat. Egy számomra nagyon kedves és személyes fotósorozat első képe alá, amelyet a nővérem készített még nyáron. A nagyszüleim házánál. Persze nehéz szembenézni azzal, hogy valamit akkor akarunk megmenteni, amikor már a romjain állunk. Az utolsó utáni pillanatban jutott eszünkbe Beával, hogy megörökítsük azt, ami már szinte üres, és amiben már csak egy-egy poros tárgy emlékeztet a múltra: Mami és Papi házát.

A Vonyarcvashegyen álló “Kádár-kockát” még az anyai nagypapám építette a ’60-as években, mi pedig gyerekként rengeteg időt töltöttünk itt. A balatoni nyarak meghatározó helyszíne volt a kert, a nyári konyha és a már nem létező diófa árnyéka a pince előtt. A balatoni telek pedig a napfényes konyhában, vagy a csipkefüggöny mögött zajlottak, ahonnan a hóesés még mesebelibbnek tűnt.

Kamasz voltam, amikor Papa meghalt, utána sokkal csendesebb lett minden a Déryné utcában. De ebben a csendben a fájdalom mellett rengeteg melegség is volt. És várakozás. Mami mindig várt: a két lányára vagy a négy lányunokája valamelyikére. Mi pedig mentünk. Gimi után a buszról hazafelé egy diós sütire, nyáron a strandról egy fagyival, amit neki vittünk, hétvégén csak úgy ücsörögni a fotelben, és hallgatni a történeteit a falubeliekről. Bármennyi ideig tudtam nézni, ahogy gyúrja a házi tésztát, vagy mártogatja csokiba az ishler karikákat.

Aztán felnőttként ezek a látogatások ritkábbak lettek. Maradtak azok a hétvégék, amikor Budapestről hazamentem, akkor is sokszor csak sietve egy-egy órára maradtam nála. Amikor elbúcsúztam, ő mindig ott állt a kapuban, aztán egy idő után már csak az ajtóban, és integetett. Nem szavakkal és nem szoros ölelésekkel fejezte ki a szeretetét, ahhoz túl kemény gyerekkora volt. Helyette gondoskodott. Amíg csak tudott.

Egy júniusi délelőtt pedig ott álltunk a nővéremmel a házban és a kertben, amit az új tulajdonosa már elkezdett átalakítani. És talán akkor döbbentünk csak rá, mi mindent veszítettünk és veszítünk éppen el. És gyorsan, kapkodva, megpróbáltuk a saját eszközeinkkel menteni azt, amit nehezen lehet. A tesóm a fényképezőgépével, én a ruhákkal.

Ennél személyesebb ruhastorym kevés van.


Talán nem kérdés, miért szerettem bele rögtön ebbe a Kádár-kockás Tomcsányi overálba. Amin a Fleur széktől a TV-antennáig minden ott van, ami a nagyszüleink házánál is fellelhető volt. A kerítés előtt pedig nem véletlenül ücsörgök. Nyaranta sok időt töltött Mami is itt, vagy az utca túloldalán álló padon, ahol a szomszédasszonyokkal vitatták meg a falu aktuális híreit. Ilyenkor mindig jókedvűnek láttam, amitől én is az lettem. Nem véletlenül mondják (egyébként szakemberek), hogy a szüleink és a nagyszüleink is azzal tehetik a legtöbbet értünk, ha mi boldognak látjuk őket. Apróságnak tűnhetett volna vasárnap délutánonként a barátnőivel látni őt, engem mégis mindig jó érzéssel töltött el. Ahogy a rengeteg virág a kertjében is. A gondosan elrendezett tulipánok és rózsák is hiányoznak már az udvarról, és így erről a fotóról is. Az overálom “tiszta udvar, rendes házai” viszont mindig eszembe juttatják ezeknek az illatát is.


A kendő a hajamban Mamié volt. Amikor egy-egy vasárnap családi ebédre jött hozzánk, akkor csinosan felöltözött, és az őszi vasárnapokon a ballonjára valamelyik kiegészítője is felkerült. Néha ez. Gyakran én mentem érte kocsival, és vittem át hozzánk. Mindig pontosan elkészült, sosem kellett várni rá. Amikor beléptem a házba, csak felvette a kabátját, és persze a kendőt, amit csomóra kötött a ballonja gallérján kívül. Egy szatyorban pedig mindig hozott papucsot is…


Nemcsak a ház, hanem az abban megtalálható tárgyak is fontos szerepet játszanak az emlékezésben. Ahogy a ruhák megmentéséért is sokat kampányolok, úgy a régi - főleg jelentést hordozó - tárgyaink továbbörökítése is fontos szerintem. A fenntarthatóság eszméjén túl is…

A nippek esztétikájáról bizonyosan hosszas értekezések olvashatók, és tény, hogy gyerekkoromban én is csupán a giccset láttam bennük. De ez mára megváltozott. A nosztalgián túl egész egyszerűen ellágyulok, ha rájuk nézek. Van bennük valami nagyon kedves és esendő, ami persze a törékenységükből is fakad. A tigris nyilván egy robosztus figura, ami nagyon meghatározó tud lenni egy enteriőrben. Így volt ez a nagyszüleim könyvespolcán is. Ahol a magyar-német szótár is ott állt, hisz ahogy minden rendes balatoni házaspár, úgy ők is kitették a “Zimmer Frei” táblát a kapura minden nyáron.

A tigris és a szótár egyébként azóta a nővérem otthonát díszíti.


Szóval Zimmer Frei, azaz Ferien Haus. Erre a táblára a nyárikonyhában találtunk rá, amikor idén tavasszal kipakoltuk azt. Ez volt a kerítésre akasztva gyerekkorunkban júniustól augusztus 20-ig. A nagyszüleim pedig ezeken a nyarakon az udvaron felépített kis házban laktak, ahol külön bejáratú háló, fürdő és nyárikonyha volt. Emlékszem a ventillátorra, ami az aprócska szobában zúgott, és a kis tévére, amin Papa délutánonként az Ablak c. műsort nézte. Persze csak addig, amíg nem vonult nyári szünetre a stáb is…

A nagyszüleimhez főleg német vendégek vonultak vakációzni, a ‘80-as években nyilván a keleti, de egyszer-egyszer a nyugati részről is. A nyelvi akadályok ellenére Mamiék csodás vendéglátók voltak, vacsorát adtak a diófa alatt a visszajáró családoknak, akik cserébe az unokáknak, azaz nekünk is apró ajándékokat hoztak NYUGATRÓL.

Ezeken a kerti bulikon kisgyerekként én is sokszor ott voltam, és feltételezem, egy szót sem értettem semmiből, a képekre mégis emlékszem. Például arra, ahogy a nagymamám a tányérokkal előbukkan a nyárikonyha színes szalagfüggönye mögül...


A ruha, ami évek óta a nyaraim elengedhetetlen tartozéka, és amivel most megidézem a klasszikus, szivárványos, 100 százalék műanyag szalagfüggönyt. Egy ilyen a nagyszüleim kertjében is lengedezett a nyárikonyha ajtaján.

Ez előtt az ajtó előtt állok. A függönynek viszont már nyoma sincs. Helyette ott vagyok én, pontosabban a ruhám a nővérem fényképezőgépén keresztül. És ott van az építési törmelék is…

A kisszobát, amiről az előző fotó alatt meséltem már ledózerolták az új tulajdonosok. Sejthetően a nyárikonyhára is ez a sors vár. Úgyhogy gyorsan felsorolom, milyen képeket őrzök innen, amiknek szeretném, ha nyoma maradna:

ahogy a málnaszörp csöpög le a vékony, hófehér textilen keresztül a zománcos tálba

ahogy a baracklekvárt Mami egy óriási fakanállal keveri a tűzhelyen,

ahogy Papi az asztalnál ül, felveszi a szemüvegét, és belelapoz a német-magyar szótárba,

ahogy az aludttej a hűtőszekrény tetején pihen,

ahogy a csap alól előhúzom a sámlit, ráülök, és mindezt figyelem.

Ezeket az emlékeket a ház már nem tudja, de ez a ruha viszi tovább. Velem együtt.


Ehhez a képhez nehéz bármit is írni. Tele van ürességgel, ami valaki másnak a változást jelenti. A ház jobb sarkában látszik, hogy az új tulajdonosai már elkezdték a felújítást, de a bal oldalon még ott vannak a Fleur-székek a múltból, közvetlenül az esővíz-gyűjtő hordó előtt. Én pedig csak állok ott, és próbálom lefényképezni a szememmel is azt, ami már nincs ott.

Ruhastory: CAKÓ Balaton nadrág, Tomcsanyi Kádár-kockás felső


A pinceajtó, ami előtt nagyapám sokat ücsörgött. Belógott a diófa ága, ami árnyékot adott a meleg nyári napokon. Emlékszem, a tenyerével össze tudott törni egy diót. Erős volt, kisgyerekként már-már hatalmasnak tűnt, és biztonságot sugárzott magából.

Volt szőlője is és persze boroshordók a pincében, ahova néha lemehettünk vele a tesómmal „lopózni”. És egy kis szódával a bort is megkóstolhattuk a mokkás üvegpohárból. Ezek a képek mind megmaradtak Papiról. A felső pedig, amiben az ő helyén ülök, Mamié volt...


Tavasszal pakoltunk ki a nagyszüleim házából. A szekrények még tele voltak ruhákkal, és néhány zsák is. Egy élet alatt összegyűjtött darabok hevertek előttünk az udvaron, mi pedig a családdal együtt sorban idéztük fel az emlékeket. Mami ebben a kosztümben volt egy esküvőn, ezt a kendőt kötötte fel, amikor templomba ment, ebben az otthonkában kertészkedett. Anyutól és a keresztanyámtól is előkerültek felsők, szoknyák a ‘70-es évekből. Nagyrészt ép állapotban. Amit lehetett, megmentettünk, az unokahúgaim is elvittek egy-egy darabot, és persze én is. Amit viszont nem akartunk megtartani, és adományba se tudtuk adni, azt ruhakonténerekbe tettük. Olyan egyszerűnek tűnik ez a mondat, mégsem az.

Álltunk Anyuval egy keszthelyi hipermarket parkolójában, és pakoltuk be a konténerekbe a szülei ruháit. Nekem sem volt könnyű, de elképzelni sem tudom, neki milyen nehéz lehetett. Megválni azoktól a daraboktól, amelyeknek a szöveteiben ott voltak a családi “szövetek”. A kötelékek, a történetek.

Ez a virágos felső a fotón is ott volt a kocsi csomagtartójában, a konténerbe szánt ruhák közt. Nem dobtam be.

Minden egyes virág, ami rajta van, a nagyszüleim kertjére emlékeztet. A tulipánokra, nefelejcsekre, őszirózsákra. Az illatokra tavasszal már a kapuban is. A dicséretre, amit Mami kapott tőlünk és a szomszédoktól is a csodás virágaiért. Én pedig büszke voltam, hogy a tulipánhagymák, amiket Hollandiából vittem neki ajándékba, minden tavasszal ott színpompáztak a ház sarkában.

Ez a történet is marad velem. Ebben a ruhadarabban.


Perspektíva. Ahonnan nagymamám látta, hogy érkezünk, és már fordította is a kulcsot a zárban.


Mindenszentek. Talán ezek azok a napok, amikor ideje lezárni azt a sorozatot, ami ezek után az emlékeimben él majd tovább. Meg persze a nővérem megörökített pillanataiban, néhány bútorban, apró tárgyban és egy-egy ruhadarabban, ami a gardróbomba került.

Kezdem azzal, ami Mami életét nagyban meghatározta.

A vallásosság, a rendszeres templomba járás és az imák. Azt hiszem egyedül miatta és nagyrészt vele jártam én is templomba gyerekkoromban. Ez mára kikopott az életemből, de azért vannak pillanatok, amikor csak a hit tud engem is túllendíteni valamin. Hogy miben hiszünk, az mindenkinek a magánügye, szerintem rengeteg mindenben lehet, pont annyira színesen látom ezt a kérdést is, mint a világot. A világ különböző részeiről pedig egy szentképet vagy egy rózsafüzért mindig hoztam Maminak, amikor utaztam. Ezeket gondosan őrizte, és mind előkerült, amikor pakoltunk ki a házból…


Az utolsó percek bent a házban. Pont a meggyfára lehet látni innen, a nappali ablakából, a csipkefüggöny mögül. A nagymamám ruhájában vagyok, a színes csíkok miatt megtartom ezt is. Talán átszabatom majd, talán csak elteszem az emlékes-dobozba. Magasabb vagyok, mint ő, neki jobban állt. Pici volt és törékeny. Ahogy múltak az évek, egyre kisebb lett. Mamikám.

Még egy picit ácsorgok itt, aztán becsukom az ajtót, a kulcs egy utolsót fordul a zárban, és kilépek a kapun is…


November 1. Gyertyagyújtás helyett a sorozat lezárásával emlékezem.

Vonyarcvashegy, Déryné utca 6. Lassan a kiskaput is becsukom. De valójában soha.


214 megtekintés0 hozzászólás